Mozgolódom, rendeződöm, rendezgetem a lábaim. Karkörzés, egy kis rántás a nyakamon jobbra, beletúrok a hajamba. Próbából guggolás a talajra, de rögtön fel is kelek, mert állva jobban látok. Tétovák a mozdulataim, amelyeket próbálok rugalmasra és lazára kihúzni - mintha nem görcsölnének be az ujjaim, mintha nem lenne egy merő ideg a hátam.
Ott állsz a lencse messzebbik végén. Most látlak. Aztán az arcomhoz emelem a gépet, és már csak a kis keretben látlak. Kicsit beteg, hogy van ez a célkereszt, mert én csak tényleg fotókat szeretnék lőni rólad. Nem jó, mert ezer ráncba fut össze a tekintetem, és ez a hunyorítás már-már a halántékomban fáj, jobb oldalt. Szóval el a fényképezőgéppel, és újra megrázom a vállaimat.
Az a helyzet, hogy most vagyok én, a lencse közelebbik végénél, és nézlek meg befogadlak, mint látványt. Ne gyere közel. Majd én közelítek, Isten ments! Maradj csak úgy! Elképzeltem a képet, csak nem akar olyan lenni. De megesik, mert éppen ezért kell próbálkozni, szóval ez az alkotás, de ezt már beszéltük... Amúgy meg én is türelmetlen vagyok, meg itt ez a görcs, és vakuként villog az izomzatomban. De lerázom, és akkor kioldom a gépet, elrepül majd a kismadár, kék madár meg boldogság...
Lehetnél ideális. Még ideálisabb. Ígérem, olyan leszel! Ne aggódj, én végzem a dolgomat, ami engem illet, mert megkonstruáltam az egészet jóval ezelőtt. De több köztünk nem lehet, csak ami az én szemeim és a te képed viszonyában van.
Az nem lehet, hogy a szuszogásod beleüljön a fülembe, hogy légzésed árnyalatait és hőmérsékleteit meg tudjam különböztetni. Nem kell bőröd filmjén átkéklő erek útjait követnem, és kibogózni az összefonódó inak között. Az elharapott szavak lenyomatait nem láthatom az ajkaidon. Nem dönthetem el, hogy csontfehér-e mind, van-e köztük csámpa vagy esetleg hibás, a fogaidról. A bőrhibáid, a pigmenthiányok és kilúgozott színű hegedések, ébredező pórustömődésekkel - nem idevalóak. A ruhád illata, a mosószered illata, a friss illatod zuhany után, az egy órás illatod zuhany után, a koncentrált illat hónaljtájékban - nem kell azokat éreznem.
Maradj csak ott. A fénykép teljesen másról szól. Ez tökéletes lesz. Nem fog beszélni, megszólalni, dühtől remegő vagy kínos csendtől rekedten kitisztulni. Mosolyogni fog, mert beállítom, és mert te mosolyogsz, és én meg azt rögzítem. Ugye jó lesz így? Ne mozdulj. Ennél jobban nehéz megismerni. Lesz egy fotóm rólad. Adhatok belőle neked is.